Ha van az ember életében egy szégyenletes titok, amit csak a legjobb barátja előtt mer bevallani (és azt is csak egy pohár bor után), akkor nekem ez az osztás. Én, Kovács Elemér, negyvenhez közelítő, tisztes polgár, egyszerűen képtelen voltam megtanulni osztani. Nem mintha nem próbáltam volna! De már az iskolában is úgy néztem a táblára, mint matróz a szárazföldi térképre: tudtam, hogy valamit mutat, csak éppen semmit sem értek belőle.
Az iskolapadban kezdődött a balsors
Emlékszem, egyszer a tanárnő – egy tekintetével is hadsereget fegyelmezni képes nőszemély – kihívott: „Elemér, ha 36 almát négy gyerek között osztunk el, mennyi jut egynek?” A szívem kalapált, a 36 és a 4 pedig a fejemben összeverekedtek, mint két részeg legionárius a kantinban. Az eredmény általában 7 lett, de néha 12 is. Fél almát is sikerült kiosztanom egyszer. Végül kiböktem valamit, amire a tanárnő úgy sóhajtott, mint aki már megbánta, hogy pedagógusnak állt. Gyanítom, a matematika tanszék folyosóján azóta is lóg egy kis tábla: „Itt bukott el Elemér.”
A nagybácsi és a lottó – egy tragédia számokban
Később Marci bácsi megnyert 12 milliót a lottón, és kijelentette, hogy a négy unoka közt osztja szét. Én ekkor felnőtt emberként kezdtem rettegni: 12 millió osztva 4-gyel. A fejemben a nullák rakoncátlan kánkánba kezdtek, és csak annyit tudtam: ebből baj lesz. Anna húgom rávágta a helyes összeget, mire én úgy sóhajtottam, mint akit felmentettek a halálos ítélet alól. Azóta tudom, Marci bácsi bölcs ember: rám sosem bízna pénzt.
Munkahelyi csavarok és más rémtettek
A raktárban sem úsztam meg. „Elemér – mondta a főnök –, 750 csavar van. Oszd szét 15 raklapra.” Én pedig a számok láttán úgy éreztem magam, mint újonc a Szaharában: szomjasan és értetlenül. Valamit makogtam, mire a főnök közölte, hogy ha rosszul számolok, holnap csavarokból készít nyakláncot a nyakamra. Végül Pista, a kollégám, megsúgta a választ, de a tekintetében ott volt: „Ez az ember nem oszt… és nem szoroz.”
A randi, ahol a romantikát elosztotta a számla
De a legkínosabb történet egy randin esett meg. Katival vacsoráztunk, minden csodásan ment, míg a pincér ki nem hozta a számlát: 12 500 forint. „Osszuk el fele-fele?” – kérdezte Kati bájos mosollyal. Éreztem, ahogy a vérnyomásom a plafonig szalad. 12 500 osztva kettővel… A fejemben a számok úgy keringtek, mint egy rossz jazz-zenekar. Végül kinyögtem valamit, mire Kati kedvesen kijavított: „6250, Elemér. Ne bajlódj, most én fizetek.” Az arcom vörösebb volt, mint egy tűzoltó sisak. Az este nem bukott meg, de azóta is sejtem: Kati a barátnőinek úgy mesél rólam, mint „a férfi, aki a számlától is megijed”.
Az unoka és az Osztás füzet, avagy a megvilágosodás korszaka
Az idő, mint egy rosszul fizetett matróz, nem kérdezi, van-e kedvünk hozzá, csak menetel tovább. És néha a segítség onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várná az ember. Az én esetemben például nem egy matematikaprofesszor vagy egy számológép mentett meg, hanem a kisunokám, Bence, hét esztendősen, a komolyság minden jelével.
Egyik délután éppen a nagypapai kötelességeimet teljesítettem – ami nagyjából abból állt, hogy hősiesen szundikáltam a kanapén, miközben Bence legózott –, amikor a lurkó megjelent egy füzettel. „Nagypapa, segítesz? Tanulni akarok!” – mondta. A füzet borítóján hatalmas, vidám betűkkel állt: „Tudáskulcs munkafüzet – Osztás”. A szívem azonnal összeugrott.
Osztás. Már a szó is elég volt, hogy a térdem reszketni kezdjen, mint kocsmában az a férfi, aki tartozik a pultosnak. De hát mit tehet a nagypapa? Nem vallhat kudarcot, főleg nem egy hét éves zseni előtt. Felültem, és gyanakodva néztem a füzetre:
– Tudáskulcs? – morogtam.
Bence azonban türelmesen magyarázott, mutogatott, rajzokra bökött. És ekkor történt a csoda. A számok nem ridegen, fenyegetően álltak a papíron, mint egy különösen ellenszenves rendőrőrs legénysége, hanem kedves kis rajzok formájában. Sütemények, gyerekek, apró történetek – a matematika emberi nyelvre lett fordítva.
– Látod, nagypapa – mondta Bence, és közben úgy csilingelt a hangja, mint egy szélcsengő –, itt van 12 süti és 3 gyerek. Mindegyik kap 4-et, mert 3-szor 4 az 12.
Én meg bámultam a füzetet, és hirtelen úgy éreztem magam, mint Kolumbusz, amikor meglátta Amerikát: ugyan nem értettem teljesen, mit látok, de biztos voltam benne, hogy valami nagy dolog.
– Hát persze! 4! – kiáltottam fel, mintha legalábbis feltaláltam volna a kereket.
Bence csak mosolygott rám azzal a derűvel, amivel a bölcs tanítvány néz a tanítójára, aki végre felfogott valamit.
Attól a naptól kezdve a Tudáskulcs – Osztás lett a titkos fegyverem. Amikor Bence elment, elővettem a füzetet, és titokban gyakoroltam. Először a legodarabkákkal, aztán játékokkal, majd könyvekkel is. Olykor a ceruzát is elővettem. És láss csodát: a számok levetkőzték a harci sisakjukat, és barátságosan sorakoztak előttem.
A fejemben a korábbi csatatér helyett lassan rend és harmónia uralkodott. A számok többé nem táncoltak, hanem fegyelmezetten álltak sorfalat, mint katonák a díszszemlén – csak éppen az én tiszteletemre.
Egy kattintás, és a tanulás újra kalanddá válik!
👉 Rendeld meg a Tudáskulcs munkafüzeteket itt!
👉 Online tanulási tanfolyamok – kényelmesen, otthonról. (7-15 éveseknek, szülőknek, pedagógusoknak)
Szeretnél az új blogbejegyzéseinkről megjelenéskor értesítést kapni?
Itt jelezd: SZERETNÉK AZ ÚJ CIKKEKRŐL ÉRTESÍTÉST KAPNI
Kérdésed van?
Egyedi megoldásra lenne szükséged? Keresd szakértőnket!
Telekesi Edit
70/627-5516
telekesi.edit@apshun.hu
Szeretettel:
Alkalmazott Oktatástan
