Az izzadságcseppek szimfóniája
A lakásban olyan forróság uralkodott, hogy a villanyóra is csak azért nem olvadt le, mert nem volt rá ideje. A klíma folyamatosan szuszogott, mint egy asztmás bányász tüdőszűrés után, de a levegő meg se moccant. A konyhában a mosatlan edények csendes forradalmat fontolgattak, a nappaliban pedig Máté, a kilencéves hadvezér, épp egy digitális világháború közepén próbált a világ ura lenni. Fején fülhallgató, hangereje alapján egy észak-koreai parancsnoki központban is tisztán értették volna az utasításait.
– Péter! Nem lehetne, hogy a gyerek ne robbantson ki minden délután egy újabb világháborút?! – kiáltotta Éva, aki épp a gulyást próbálta melegíteni úgy, hogy közben hidegen tartsa a környezetet. A lehetetlen küldetésben úgy érezte, megfeszült idegeit az izzadságcseppek pengetik, és félő, hogy a fedő eltávolításakor feltörő gőzrohamnál elpattan.
Péter hadat üzen a Baltás Pingvineknek
Péter a kanapéról, a „munkát mímelő, izzadt férj” pózban felnézett a laptopjából, ami az utóbbi napokban egyértelműen csak hőtermelésre volt alkalmas.
– Máté! Halkabban, hallod, anyád azt mondta, elég az atomcsapásból! – dünnyögte reménykedve, hogy a szülői tekintély működik hőhullámban is.
Máté levette a fülest. Szemei üresek voltak, mint egy matekfüzet szeptemberben.
– Most van a döntő, Apa! Mindjárt legyőzzük a Baltás Pingvineket!
Éva közben lassan, de biztosan engedte ki a felgyülemlett gőzt egy átható kiáltás formájában:
– Most már elég! Ez nem nyári szünet, ez valami digitális fogolytábor!
Péter ekkor (az utóbbi tíz évben először) letette a laptopot – ez most itt komoly helyzet kérem szépen -, és odafordult Évához.
– Éva, mit akarsz? Odakint ötven fok, bent pedig Máté. Válassz!
Feltámad a tornádó, és kidobja Alinkát
A vita persze beindult. Külső szemlélő számra olybá tűnt, mint egy jól megírt színpadi bohózat, melyben a méltán elismert szereplők kissé túljátszották szerepüket. Máté eközben lehúzta a fejhallgatót, és apróra zsugorodva figyelte az eseményeket.
– Anya, bajban vagyok? – kérdezte olyan hangon, mintha legalábbis a TEK emberei toporognának az ajtón túl, a rajtaütés megfelelő pillanatára várva.
A kérdés leállította a szülői szózuhatagot. Éva és Péter egymásra néztek. A kánikula, a zaj, a kimerültség egy pillanat alatt elillant.
– Dehogy, Kicsim – suttogta Éva. Azonnal elfogta a lelkiismeret-furdalás. Zakatolni kezdtek a gondolatai: Igen, a valódi probléma az, hogy szeretném, ha Máté pihenne, fejlődne, és valójában az zavar, hogy egész nap csak kütyüzik.
De hogyan változtassunk ezen? A kiabálás, a szidás nem megoldás – ezt Éva is tudta.
Gyorsan pásztázott a gondolatai közt: mit is csináltak ők gyerekkorukban ilyenkor? Péterre pillantott, és mintha ugyanaz jutott volna eszükbe, tekintetük egyszerre siklott át a könyvespolcra, majd ott elmélázva megpihent.
Megjött az ihlet: OLVASÁS!
Minden könyv egy kaland, amihez nem kell konzol. Csak a betűk ismerete… és egy kis fantázia.
– O l v a s á á á s? – kérdezte Máté olyan borzalommal vegyes félelemmel az arcán, mintha azt kérték volna: „Nézd, itt egy csupasz csiga – adj neki szépen egy puszit!”
– Igen – bólintott Péter. – A könyv a soha el nem fogyó kalandok és csodák világa. Igazán szórakoztató a különböző világok közt kalandozni. Kéznél van, és még okosabb is leszel tőle.
Máté szomorúan lehajtotta a fejét.
– De… de az túl nehéz. Én nem tudok jól olvasni… csak hallás után tudom megjegyezni, amit az iskolában mondanak…
Éva megdöbbent. Kavargó gondolatai lassan úgy koncentrálódtak egy pontba, mint ahogy a tornádó tölcsére, amikor a föld felszínével találkozik.
– ALINKA! – Kiáltott fel izgatottan.
– Alinka megszerette az olvasást!
De hogyan is?
Eszébe jutott, és már mondta is…
A betűkből összeállt a béke szigete
– Máté! Mit szólnál, ha együtt vágnánk bele? Van egy könyv, amit a barátnőm a kislányával tavaly nyáron együtt olvasott végig. Alinka, tudod! TUDOD! – mondta szinte kiabálva Éva, és már széles mosoly volt az arcán. – Alinka utált olvasni! Év végén meg akarták buktatni. Az anyukája megvette ezt a könyvet, nyáron együtt olvasták, és aztán egyszer csak… megtörtént a varázslat. Annyira megszerette az olvasást, hogy folyton csak olvasott, és iskolakezdéskor a tanítónéni nem győzte dicsérni, annyira ügyes lett.
Máté szeme felcsillant. Nem szidja le senki azért, mert nem tud valamit, hanem igazi segítséget kap? A szülők is megkönnyebbültek, és felderengett a remény sugara a viharos felhők között.
Aznap este nem volt veszekedés. Nem volt zúgolódás.
Csak egy apró gyerek kuncogott elégedetten a szülei közt a kanapén, és azt a bizonyos könyvet nézegették együtt – azt, amiből Alinka is megszerette az olvasást.
– Tudod – mondta Éva fáradtan Péternek azon az éjjelen –, néha úgy érzem, szülőnek lenni olyan, mint tengeren hajózni: tudás, térkép és iránytű nélkül. A szélcsend után hirtelen egy orkánban találod magad, és miközben próbálod irányban tartani a hajót, észreveszed, hogy valaki csokit kent a kormányra.
De valahogy túl kell élni mindent, hogy elérjük a kikötőt, ahol a gyermekünk biztonságban partra szállhat, és elindulhat a saját útján, ahol ő lesz a kormányos.
Péter elmosolyodott.
– És néha egy könyv nem csak olvasnivaló, hanem mentőöv is lehet a belső viharban.
🕵️♀️ Kedves Szülő!
Ha te is úgy érzed, hogy néha egy csendes, kütyümentes olvasós délután megér egy próbát…
👉 Nézd meg azt az olvasókönyvet, amit Alinka is használt – lehet, hogy nálatok is elkezdődik az izgalmas kaland!
📘 Kattints ide az olvasókönyvhöz!
Ui: Alinka története igaz történet. Az anyuka visszajelzését elolvashatod itt: Alinka igaz története
Szeretnél új blogbejegyzéseinkről értesítést kapni? Itt jelezd!: SZERETNÉK AZ ÚJ CIKKEKRŐL ÉRTESÍTÉST KAPNI
Kérdésed van?
Egyedi megoldásra lenne szükséged? Keresd szakértőnket!
Telekesi Edit
70/627-5516
telekesi.edit@apshun.hu
Szeretettel:
Alkalmazott Oktatástan